“Malé, törökbúza…izé, Kukorica János!”
Szép vasárnap napján délelőtt színházba mentem. János vitézt játszották. A darab 11 órától kezdődött, azelőtt már egy órával a színház előtti tér a gyerekek kiáltozásaitól, hancúrozásaitól zsongott. Álldogáltam én is, várakoztam, közben a tömegen végignéztem és elcsodálkoztam, hogy mennyi ismerős arc bukkan fel. Ilyenkor jön rá az ember igazából, hogy az ismerősök száma nem is kevés, amikor egy helyen van a magyarság. A hétköznapi rohanásokban, úton, ilyen-olyan “vegyes” előadásokon, alkalmakkor olyan fura ha egy-két ismerőssel összetalálkozunk.
A darab késéssel kezdődött, a gyerekek energiadúsan fészkelődtek, tekintetükben a kiváncsiság, innen-onnan gyakran hallani lehetett, ahogy a mamit faggatják, hogy mikor láthatják már a híres Kukorica Jancsit.
Nos, végül a darabot a zenekar megnyitotta és lélegzetelállítva követte mindenki a cselekményt…egy ideig. Az idő múlásával a pöröntyöknek hosszúnak és kissé bonyolultnak bizonyult az operett, a szülőknek pedig fárasztónak a kicsit nyüzsgése miatt. A három felvonást nem mindenki bírta ki, de a türelmesebbek örömmel tapsolták vissza a kedvenc szereplőt, az érdeklődők pedig kivonulás közben is a “történet” cselekménye felől kérdezősködtek.
Én nagyon élveztem, jól éreztem magam, és belátom nem igazán óvodáskorban lett volna egészséges végignézni. Úgy gondolom mindennek megvan a maga ideje, és jó azt figyelembe tartani. Minden kornak megvan a maga műfaja, a kornak megfelelő mese, darab, történet…Nem másért, de fenn áll az a veszély, a kornak nem megfelelő darab megnézése által hogy gyerekünkbe a színház iránt csalódást, unalmat táplálunk.
