bizony, por és hamu vagyunk…
A reggeli kávét a napi hírek elolvasásával egészítem. Volt egy olyan időszak, amikor felháborodtam az olvasottakaton: sok eszetlenség, szenny, tudatlan, oktalan ember, az ország vezetése. Most is ugyanez szűrhető ki a sorok közül. Az újságírók iróniája az olvasókat arra késztetné, hogy az események negatív jellegén elgondolkozzanak és változtatni próbáljanak. Ki-ki a maga hatáskörében, szakmájában, magánéletében. Nos, kezdjük ott, hogy az “olvasó” egyre inkább elfogy…azaz, nem igazán van olvasó, aztán az, aki mégis belenéz egy újságba, netán végig is olvas egy hírt, egy cikket, egy véleményt az közben azon gondolkodik, hogy rohanni kell a gyerek után az óvodába, oda kell tenni a tyúkot főni, tehát szó se arról, hogy esetleg a cikk elgondolkozása után, fontolóra vegye a dolgokat. Én nem sértegetni akarok, sajnos ez így van, persze tisztelet a kivétel annak a parányi százaléknak, akik nem ebbe a kategóriába tartoznak.
A mai Szabadságban nem az újságíró iróniáján szórakoztam, hanem inkább átéreztem csüggedését. A sorai “halkak és tehetetlenek” voltak. Ezen túl már csak visszasírni lehet…a múltat, nem feltétlenül a tökéleteset, de a jobbat.
A véleményben arról van szó, hogy egy felmérés elkészítése alapján az a következtetés, hogy Kolozsvárral elsősorban a Caritas piramisjátékot, az expolgármestert, Gheorghe Funart asszociálják. Kevesebb százalékban említik az Ursus sört, Feleki-tetőt, Emil Boc volt polgármestert. Bizony, szomorú, hogy senkinek nem jut eszébe valami tartalmasabb Kolozsvár hallatán, pedig van kulturális lehetőség, helyek, mint a Farkas utca, a Szent Mihály-templom, a Bánffy-palota, a Sétatér, a Fellegvár, a Mikó kert, a Házsongárd, amelyek neve a városban említésre méltó.
Én még mindig a dolgok jó oldalát nézem. Nem említette senki a Iulius és Polus mall-t, amelyek “hatalmat” foglaltak Kolozsváron, nem említette senki az Obsession clubot. Igen, pillanatnyilag ezek a helyek jelentik a munkán, iskolán kívül töltött idő terét. A nem Kolozsvári diákok ezeket a helyeket szempontoknak tartják, amikor úgy döntenek, hogy a kincses várost válasszák, tanulmányuk tovább folytatása központjává.
Ilyenkor felmerül a kérdés, hogy esetleg mit lehetne megváltoztatni? Én azt mondom, hogy semmit, ez a modell nyugatról, óceánon túlról jön, a szegény ország lakóssága szívét melengeti, ha úgy tud élni, mint a nagy országok sztárjai, vipp-jei. Ezért válassza ezt az életformát. Ne csodálkozzunk azon se, hogy egyre bunkóbbak vagyunk, leszünk, gyerekeink így születnek, ebben nőnek fel, hiszen az oktatás, a tanítás formája, módja, helye már rég háttérbe szorult, kényszerré vált.
